2018. augusztus 26., vasárnap

Harmadik bejegyzés

1985. június 15. ~ Los Angeles


Reggel felkelve még mindig a tegnap történt események jártak a fejemben. Hogy hogyan is jutottunk el a rendőrség kihallgató irodájába, majd ott mi és hogyan történt, nem tudtam kiverni az emlékezetemből. Úgy játszódtak le előttem, akár egy kisfilm. 

***


- Mi történt, Bonnie?- próbáltam válaszokat kapni a kérdéseimre, így szinte megbombáztam az előttem álló kissé összetört lányt. 
- Nem tudom!- Az a síró nő hirtelen eltűnt, és kaptam helyette egy makacs kissé ellenszenves, dacoló, ám mégis gyönyörű hölgyet. Hogy mire értsem ezt a Pálfordulást, arról fogalmam sincs. 
- Folytassátok a nyomozást, én beviszem ezt a hölgyet, és kihallgatom!- adtam ki az utasítást, majd finoman karon ragadtam a lányt. – Gyere velem kérlek! Az irodában felveszem a vallomásod! 
Szó nélkül engedelmeskedett, amit nagyon csodáltam. Kifele menet egyikünk sem szólalt meg. Ő más volt, mint azok az emberek, akik a kihallgató szobában végzik. Bonnie nem kapott bilincset, hiszen valahogy éreztem, hogy nem fog elmenekülni előlem. Azt viszont nem értettem miért kaptunk kísérő felügyeletet, Keith és Hilary személyében, akik sietős lépteit hallottam a hátam mögül. Keith tudta, hogy ki ez a nő, és hogy miért is akarom én kihallgatni, Hilary pedig nem értette ezeket az apróságokat. Hallottam, ahogyan a legjobb barátom röviden felvázolta a dolgokat a mellette haladó aprócska nőnek. 

Körülbelül fél óra múlva kísértem be Bonnie-t az aprócska helységbe, melynek szürke falait többen visszataszítónak találták. A szobában egy asztalon két széken kívül nem volt más bútor. Az egyik székhez vezettem a nőt, amit ugyanúgy szó nélkül tűrt. Csak a szipogását lehetett hallani, melyre összeszorult a szívem. Nyeltem egyet, majd egy torokköszörülés után sikerült megtalálni a hangom. 
- Mindjárt jövök!- keményebb hangélt sikerült megütnöm, mint amire számítottam. A kijelentésemre a lány összerezzent, de amint tudatosult benne, hogy mit mondtam, bólintott egyet. Miután becsuktam magam után az ajtót, a szomszédos helységbe vezetett az utam, melyben Keith és Hilary ácsorgott. A legjobb barátom karba tett kézzel nézte Bonnie-t az üvegen keresztül, amit a lány nem láthatott. A kolleganőm pedig azonnal felém fordult, és rögtön kérdéseket tett fel nekem. 
- Dorian! Ki ez a lány, honnan ismered, és Keith miket hordott össze?- Kérdések tömkelegével talált el, én pedig azt sem tudtam, melyikre válaszoljak először. 
- Annyit tudok, hogy Bonnie-nak hívják, és együtt töltöttük a tegnap éjszakát. Mást nem szeretnék mondani róla!- zártam le az egészet egy mondattal. Nem volt szükségem a magyarázkodásra, hiszen azt mindig is gyűlöltem, ha valaki magyarázkodott. Keith rám emelte a szemeit, melyekkel hangtalanul üzent nekem. Azonban pár pillanattal később hangosan is kimondta, amit gondolt. 
- Óvatosan!- Valószínűsítettem, hogy azért intett óva, mivel ismerte a kihallgatási módszereimet. Nagyon jól tudta, hogy engem tartottak az egyik legkeményebb, és egyben legjobb kihallgatónak az FBI- nál. Azonban azt nem értettem, hogy miért kellene vigyáznom vele. Hiszen semmit sem jelent nekem, azon az egy kósza éjszakán kívül. 

Végül egy nagyot sóhajtva bólintottam egyet, majd ki is siettem a helységből. Pár pillanat múlva nagy lendülettel nyitottam be a tárgyaló terembe. Az ajtó nagy hévvel és robajjal csapódott be mögöttem. Az asztalnál ülő lány erre ijedten összerezzent, én pedig ugyanolyan intenzitással ültem le elé. Mivel valamilyen szinten kötődtem hozzá, - bár ezt magamnak sem mertem igazán bevallani – tudtam, hogy keménynek kell látszanom. Nem szabadott kivételeznem vele, ezt pedig úgy tudtam kompenzálni, hogyha még erősebben igyekszem megtörni az amúgy is épp elég törött lelkét. Tudtam, hogy ez nem jó hozzáállás, és tisztában voltam vele, hogy fennáll a veszélye annak, hogy olyan mértékben fogok a lelkébe tiporni, melynek nem lesz jó vége. De mindig is olyan ember voltam, aki tartotta magát az elveihez, így mint mindig, most sem voltam hajlandó megmásítani azokat. 
Tüzesen izzó tekintetemet Bonnie- ra emeltem, aki viszont megtörhetetlenül állta. 
- Nagyon jól tudod, miért vagy itt!- a hangom bármennyire nem akartam, lenézően csengett. Valamint megütötte az apai szigor mértékét, melyet még én sem igazán értettem. Azonban mikor láttam, a nő értetlen arckifejezését folytattam a mondandómat. – Mivel Jeff Clark halott teste felett találtunk véres kezekkel feltételezem, hogy sejted mire gondolok most. 
- Úgy gondolod, én tettem?- kérdezte elkerekedett szemekkel. 
- Nem is vagy te olyan buta!- bólogattam, miközben az arcomra majdnem kiült egy apró kis mosoly, azonban nem hagytam, hogy lelepleződjek. 
- Nem én voltam!- Szinte kiáltott, miközben a szemei ismét megteltek könnyekkel. – Esküszöm, nem én öltem meg Jeff- et! 
Orcái egy pillanat alatt váltak rózsássá, de nem tudtam megállapítani, hogy az elfojtott dühtől vagy a mélyen meglapuló könnyektől. 
- Ismerted Őt?- tettem fel neki a következő kérdést, meg sem hallva a magyarázkodását. 
- Igen…- itt egy mély levegőt vett, és látszott rajta, hogy nagyon küzdött az előtörni készülő érzelmeivel. – Ő a férjem volt… 
Elcsukó hangja miatt nem voltam benne biztos, hogy jól értettem, amit mondott. 
- Tessék?- A hangomban a méreg keveredett a csalódottsággal. De hiszen együtt töltöttük a tegnap éjszakát… és ő végig férjnél volt… 
- Ő a férjem volt!- ismételte meg ezúttal is olyan halkan, alig érthetően. Viszont most sajnos tökéletesen értettem. A valóság kegyetlen módon vágott pofon… a bűntudat pedig szépen lassan szétterjedt a bensőmben. Azonban, mikor belenéztem Bonnie könnytől csillogó szemeibe, összefacsarodott a szívem. Azonban nagy hibát követtem el, mikor hagytam, hogy a pillanatnyi gyengeség átvegye felettem az irányítást. Fogalmam sem volt, meddig álltam még az asztal felett, miközben csak bámultam az előttem ülő nő szemeibe. A mélybarna szempár megbolondított, és még soha nem tapasztalt érzéseket ébresztett bennem. Azt hittem elolvadok belülről, és hirtelen elfelejtettem, hol és vagyok. 

De azután sajnos visszatértem a jelenbe. Nem tudom, mit éreztem az előbb, de az ajtó nyitódása hirtelen mindent kinyírt. Minden érzelmem tovaszállt, elköltözött a lelkem legmélyének leghátsó fiókjába. 
- Dorian!- Keith világos haját pillantottam meg az ajtóban, amint a nevem mondta. Összeszűkült szemeket kapott válaszul, mire égnek emelte a szemeit. – Gyere légy szíves! 
- Várj egy kicsit!- intéztem a lánynak a szavaim, aki bólintott egyet. Ezt követően követtem a legjobb barátomat a mellettünk lévő helységbe. Hilary még mindig ott volt, és mikor beléptünk, kérdő tekintettel fordult felém. Nagyon jól tudtam, mire gondol, hiszen a nők általában észreveszik az ilyesmit. 
- Dorian, mi volt ez az előbb?- Jól gondoltam. 
- Mire gondolsz?- A szemébe hazudtam a válaszom, de különösebben nem zavart, hiszen ilyenkor minden férfi ezt csinálja. Miért legyek én a kivétel?! 
- Nagyon jól tudod, mire gondolok!- Kék szemeit résnyire összehúzta, és olyan halálos tekintettel meredt rám, hogy ettől még ez a piciny nő is ijesztőnek tűnt. 
- Nem tudom, mi volt… egy pillanatra mindent máshogy láttam… és…- Elakadt az összes szavam, így nem tudtam befejezni a mondatot. Nyeltem egyet, Hilary arcára pedig sugárzó mosoly terült el. 
- Te szerelmes vagy!- kiáltott fel. 
- Mi? Nem! Dehogy vagyok szerelmes!- Talán hevesebben tiltakoztam, mint kellett volna, de ez volt az igazság. Nem voltam szerelmes… talán… lehet… szerintem nem…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése